A labdarúgást mindig szerettem. Nagyapám az 1936-os berlini olimpián a magyar csapat tagja volt, sajnos hamar lesérült a lengyelek elleni mérkőzésen. Nagyanyám bátyja sok évig játszott az Újpestben, Szusza és Zsengellér csapattársaként, majd évekig volt a lila-fehérek ügyintézője. Keresztapám már fiatalon vitt magával mérkőzésekre.

Édesanyám olasz tanárnő volt, tankönyveket is írt. Szerette volna, ha én is tanulnék olaszul, de lázadó és lusta gyerekként én nem nagyon akartam. Aztán neki köszönhetően 1988-ban egy iskolák közötti csereprogram jóvoltából Palermóba utazhattam. De mielőtt Szicíliába értünk, az osztállyal 3 napra megálltunk Rómában is.

Nehéz leírni szavakkal az érzést, amikor a busz ablakából 14 évesen először pillantottam meg a Colosseumot. S mivel ilyen volt a családi hátterem és abban a 3 napban pont volt egy AS Roma mérkőzés is, nem sokat gondolkodtam, kimentem az Olimpicóba az Empoli elleni bajnoki összecsapásra. Ahogy a Colosseum első pillantásakor is libabőrös lettem, úgy a meccsre tartva is, amikor először láttam meg vörös-sárga sálas szurkolókat. Természetesen akkor nekem 14 éves magyarként az 50 000 római között még fogalmam sem volt arról, hogy a CUCS már kettészakadt, a Curva Sud aranykorának vége. De láttam Gianninit, Völlert, Bonieket.